Természeti képek Petőfi Sándor költészetében

Tételszám: #6 | Kategória: Életművek - Kötelező szerzők | Szint: Középszint (2026)

1. Bevezetés

Petőfi Sándor (1823-1849) a magyar irodalom egyik legismertebb és legforradalmibb költője, aki nemcsak a politikai lírát, hanem a tájköltészetet is gyökeresen megújította. Előtte a magyar költők a vadregényes hegyvidéket, a Kárpátok romantikus szikláit tartották „költőinek” - Petőfi ezzel szemben az Alföldet, a végtelen síkságot, a pusztát tette a magyar líra központi tájává. Ez a tétel azt mutatja be, hogyan ábrázolta Petőfi a természetet, és hogyan vált az Alföld nála a szabadság, az otthon és a nemzeti identitás szimbólumává. A motívumot négy kulcsvers köré építjük fel: Az Alföld (1844), A Tisza (1847), Szeptember végén (1847) és A puszta, télen (1848).

2. Életrajzi háttér - Petőfi és a táj

Petőfi Sándor költészetének természetképei szorosan kötődnek az életrajzához: az Alföld számára nem pusztán költői téma, hanem szülőföld és személyes élmény.

Gyermekkor az Alföldön

Petőfi 1823. január 1-jén született Kiskőrösön (más források szerint Kiskunfélegyházán - a szülőhely vitatott), az Alföld szívében. Apja, Petrovics István mészáros és kocsmáros volt, anyja Hrúz Mária. A család többször költözött az Alföldön belül (Kiskunfélegyháza, Szabadszállás, Dunavecse), így Petőfi gyermekkora a puszta, a betyárvilág, a Tisza és a végtelen rónaság képeivel telt meg. Ezek a gyermekkori emlékek váltak később a tájversei alapanyagává.

A vándorévek

Petőfi 1839 szeptemberében Sopronban katonának állt, és 1841 elején szerelték le betegen. Ezután lett vándorszínész: 1841-től 1844-ig hol színésztársulatokkal, hol gyalog járta az országot (Dunántúl, Székesfehérvár, Kecskemét, Pozsony, Debrecen). Ezek a vándorlások megmutatták neki a Dunántúl és a Felvidék tájait is, de a költő mindig az Alföldhöz tért vissza. A hegyek „zordon” idegensége és az Alföld „szelíd” otthonossága közti ellentét lett a tájköltészete alapmotívuma.

Szendrey Júlia és Koltó

1847 szeptemberében Petőfi feleségül vette Szendrey Júliát (1828-1868). Nászútjukat a koltói Teleki-kastélyban töltötték, az erdélyi hegyek lábánál. Itt, a koltói őszi tájban született a Szeptember végén - a természeti kép itt már nem az Alföld dicsérete, hanem a mulandóság és a szerelem tükre.

A költő halála

Petőfi 1849. július 31-én tűnt el a segesvári csatában (a harc valójában Fehéregyháza határában folyt), mindössze 26 évesen. A természet, amelyet egész életében megénekelt, végül a csatatér lett - a fiatalon elpusztult költő tájversei így utólag különös súlyt kaptak.

3. A tájlíra megújítása - miért forradalmi Petőfi?

Petőfi előtt a magyar költészetben a „szép” táj egyenlő volt a hegyvidékkel: Berzsenyi Dániel, Kölcsey Ferenc, Vörösmarty Mihály a romantikus hagyomány szerint a sziklás, erdős, „vadregényes” vidéket tartották versbe illőnek. Az Alföld - a lapos, kopár, végtelen síkság - a költészet számára érdektelen volt.

Petőfi három dolgot tett, ami forradalmi volt:

a) Új tájeszményt teremtett

Az Alföldet - a pusztát, a délibábot, a csárdát, a méneseket, a Tiszát - szépnek nyilvánította, sőt a hegyek fölé emelte. Az Az Alföld nyitó sorai ezt a programszerű gesztust fogalmazzák meg: „Mit nekem te zordon Kárpátoknak / Fenyvesekkel vadregényes tája!” - vagyis: a hegyek nem kellenek, az Alföld az igazi szépség.

b) Népies realizmussal írt

Petőfi tájversei nem elvont allegóriák (gondolati költészet, mint Berzsenyinél), hanem konkrét, érzékletes képek: gulya, csikós, délibáb, nádas, vadludak, csárda, betyár. A tájat úgy írja le, ahogy egy alföldi ember látja - ez a népies realizmus (az irodalmi népiesség és a valósághű ábrázolás ötvözete).

c) A tájat szimbólummá emelte

Az Alföld nem pusztán földrajzi hely, hanem szimbólum: a szabadság (mert a tekintet végtelenbe nyúlik, nincs korlát), az otthon (mert itt született) és a magyarság (mert az Alföld a „legmagyarabb” táj) jelképe. Ez a szimbolikus táj-értelmezés a romantika sajátja, de Petőfi népies-realista képekkel tölti meg.

4. Az Alföld (1844) - részletes elemzés

Keletkezés és kontextus

Az Az Alföld 1844 júliusában született Pesten. Ez Petőfi programverse a tájlíra megújításáról: itt fogalmazza meg először, hogy az Alföld szebb a hegyeknél, és itt teremti meg a magyar tájköltészet új nyelvét.

Szerkezet

A vers 12 versszakból áll, és három nagy egységre bontható:

1. 1-2. versszak: a Kárpátok elutasítása - a hegyek „zordonak”, az Alföld a költő igazi hazája.
2. 3-11. versszak: az Alföld panorámája - a tekintet fokozatosan „végigsétál” a tájon: délibáb, gulya, ménes, tanya, nádas, csárda, nyárfaerdő, végül a messzi városok tornyai.
3. 12. versszak: a személyes vallomás - „Szép vagy, alföld, legalább nekem szép!” A költő itt is, a halálban is az Alföldhöz akar tartozni.

Képvilág és kulcsmotívumok

• „Mit nekem te zordon Kárpátoknak / Fenyvesekkel vadregényes tája!” - a nyitókép programszerű elutasítás: a romantikus hegyvidék-kultusz helyett az Alföld lesz a „szép”.
• A tekintet panoráma-technikája: a vers úgy működik, mint egy lassú kameramozgás: a költő a Dunától a Tiszáig nyúló róna képével indít, majd egyre közelebbi részleteket mutat (délibábos ég → gulya és ménes → tanya → nádas → csárda → nyárfaerdő → árvalányhaj), végül újra a horizontig tágít (a távoli városok tornyai). Ez a romantikus leíró költemény hagyománya, de Petőfi népies tartalommal tölti meg.
• A délibáb: az Alföld „csodája”, amely a síkságon jelenik meg - a délibáb (optikai jelenség, amelyben a távolban vizet vagy épületeket lát az ember) Petőfinél a puszta „varázslata”.
• „Szép vagy, alföld, legalább nekem szép!” - a zárlat személyes vallomás: a szépség nem objektív, hanem a szülőföldhöz fűződő szeretet teszi széppé a tájat. Ez a mondat az egész Petőfi-féle tájlíra kulcsa.
• A sír motívuma: „Itt borúljon rám a szemfödél, itt / Domborodjék a sír is fölöttem.” - a költő a halálban is az Alföldhöz akar tartozni. Ez a motívum tragikus előérzetté válik, ha tudjuk, hogy Petőfi valóban fiatalon halt meg (bár nem az Alföldön, hanem Erdélyben).

Műfaj, verselés

• Műfaja: leíró költemény (topográfiai vers), romantikus vonásokkal és népies realizmussal.
• Verselés: négysoros versszakok, tíz szótagos sorokkal; a rímelés félrím (a 2. és a 4. sor rímel), a versforma könnyed, dalszerű, ami az élőbeszéd-közeli hangnemet erősíti.

5. A Tisza (1847. február, Pest) - részletes elemzés

Keletkezés és kontextus

A Tisza 1847 februárjában született Pesten, de az élmény 1846 őszéről származik: Petőfi a Felső-Tisza vidékén járt, Szatmárcsekén Luby Zsigmondnál vendégeskedett, és a Tisza-Túr összefolyásánál tett kirándulást. A vers ennek az emléknek a lírai feldolgozása.

Szerkezet - az idill és a dráma kettőssége

A vers 15 versszakból áll, és a magyar irodalom egyik leghíresebb szerkezeti kontrasztját valósítja meg:

1. 1-11. versszak: az IDILL - szelíd alkonyi táj, a Tisza mint békés, csendes folyó. A költő a parton áll, és a víz „síma tükrén” táncoló alkonyi sugarakat nézi. A hangulat nyugodt, harmonikus, szinte festői, a szakasz a természet dicséretével zárul.
2. 12-13. versszak: az esti tanya - a költő késő éjjel a tanyára ér, a tűz mellett beszélgetnek, és ő védelmébe veszi a folyót: „Szegény Tisza, miért is bántjátok? / Annyi rosszat kiabáltok róla, / S ő a föld legjámborabb folyója.”
3. 14-15. versszak: az ÁRADÁS - hirtelen fordulat: „Pár nap mulva fél szendergésemből / Félrevert harang zugása vert föl.” A szelíd folyó áttöri a gátat: „Mint az őrült, ki letépte láncát, / Vágtatott a Tisza a rónán át.” Az idill széttörik, a természet ereje félelmetes lesz.

A nyitókép

„Nyári napnak alkonyúlatánál / Megállék a kanyargó Tiszánál / Ott, hol a kis Túr siet beléje, / Mint a gyermek anyja kebelére.”

A nyitó hasonlat (a Túr mint gyermek, a Tisza mint anya) az idilli, gondoskodó természet képét rajzolja meg.

Képvilág és kulcsmotívumok

• A tükör-motívum: az idilli részben a Tisza tükör: „Síma tükrén a piros sugárok / (Mint megannyi tündér) táncot jártak” - a mozdulatlan vízfelszín a nyugalom és a harmónia metaforája.
• A naplemente színei: Petőfi a tájat úgy festi, mint egy impresszionista festő: az alkony vörösbe, aranyba öltözteti a vizet és az eget. Ez a „festői realizmus” a tájlíra egyik csúcspontja.
• Az áradás mint drámai fordulat: az utolsó két versszakban a vers hangulata megváltozik: a „félrevert harang” zúgása jelzi a veszélyt, a Tisza kiárad, és mindent elönt („El akarta nyelni a világot!”). A kontrasztot jelzi, hogy a csendes tükör-kép helyébe a láncát letépő őrült hasonlata lép.
• Petőfi önarcképe: az irodalomtörténet úgy értelmezi a verset, mint Petőfi lelki önarcképét: a szelíd, idilli felszín alatt hatalmas, robbanékony erő lakik - éppen úgy, mint a költőben, aki hamarosan a forradalom vezéralakja lesz.

Műfaj, értelmezés

• Műfaja: leíró költemény (tájvers), amelyben a természeti leírás jelképes értelmezést kap.
• Alapgondolat: a természetben is jelen van a kettősség: a szépség és az erő, a nyugalom és a vihar. A Tisza nem pusztán egy folyó, hanem egy jellem - és e jellem a költőé is.

6. Szeptember végén (1847. szeptember, Koltó) - részletes elemzés

Keletkezés és kontextus

A Szeptember végén 1847 szeptemberében született a koltói Teleki-kastélyban, ahol Petőfi és Szendrey Júlia a mézesheteiket töltötték. A vers tehát a boldog házasság legelső heteiből származik - mégis az elmúlás, a halál és a hűség verseévé vált. A természeti kép itt nem az Alföld dicsérete, hanem a mulandóság tükre.

Szerkezet

A vers három, nyolcsoros versszakból áll, amelyek három idősíkot képviselnek:

1. 1. versszak: JELEN - a természeti kép: „Még nyílnak a völgyben a kerti virágok, / Még zöldel a nyárfa az ablak előtt” - DE a hegyen már hó van. A jelen pillanat az ősz: a nyár és a tél határán.
2. 2. versszak: JÖVŐ - a költő a jövőbe tekint: mi lesz, ha ő hal meg előbb? A versszak nyitánya, „Elhull a virág, eliramlik az élet...”, a mulandóságot mondja ki, a zárókérdés pedig már a hűtlenségtől fél: „S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme, / Hogy elhagyod érte az én nevemet?”
3. 3. versszak: ÖRÖKKÉVALÓSÁG - a költő a halál utáni szerelemről beszél. A versszak híres nyitósora: „Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt” - a hűtlenség ellen tiltakozik, és a síron túli szerelmet ígéri.

A természeti kép és a belső dráma

A Szeptember végén a Petőfi-féle tájlíra legkülönlegesebb darabja, mert itt a természet nem önálló téma, hanem a belső érzelmek tükre - ezt az irodalomtudomány „tájélmény és lélekállapot egysége”-nek nevezi.

• Az ősz mint metafora: a vers elején a táj szó szerint őszi - a völgyben még virágok, a hegyen már hó. Ez a kép az ifjúság és az öregedés metaforája: a költő (24 éves!) már az elmúlásra gondol.
• A kontrasztok: alul virág - fent hó; ifjúság - öregség; élet - halál; hűség - hűtlenség. A vers minden sora kontrasztokra épül.
• A jóslat: Petőfi verse tragikusan beigazolódott: a költő valóban fiatalon meghalt (1849), és Szendrey Júlia valóban újra férjhez ment (1850-ben Horvát Árpádhoz), „eldobta az özvegyi fátyolt”. A vers ezért az irodalomtörténetben mint „jósvers” is ismert.

Műfaj, verselés

• Műfaja: elégia (gyászoló, bánatos hangvételű vers) - a boldog házasság pillanatában a költő a veszteséget énekli meg. Ez a romantika jellegzetes paradoxona.
• Verselés: anapesztusi (ti-ti-tá) ritmus, amely különleges zeneiséget ad - a vers „ringatózó” ritmusa ellentétben áll a tartalom súlyosságával.
• Rímek: keresztrímes (ababcdcd), szabályos, dalszerű.

7. A puszta, télen (1848. január, Pest) - részletes elemzés

Keletkezés és kontextus

A puszta, télen 1848 januárjában született Pesten, kevéssel a március 15-i forradalom előtt. Ez Petőfi egyik utolsó nagy tájverse - a puszta itt nem nyáron ragyog (mint Az Alföldben), hanem télen dermeszt. A vers az Alföld „másik arcát” mutatja meg.

Szerkezet

A vers kilenc versszakból áll, és a kihalt tájtól halad a naplementéig: az ősz mint rossz gazda → a puszta némasága (nincs juhnyáj, nincs madárdal) → a befagyott tenger képe → a bezárkózott emberi élet (tanya, béres, néma csárdák) → a szelek uralma → az alkonyi köd és a betyár alakja → a lenyugvó nap mint elűzött király.

A nyitókép

„Hej, mostan puszta ám igazán a puszta! / Mert az az ősz olyan gondatlan rosz gazda”

A vers szójátékkal indul: a „puszta” szó egyszerre jelent tájat (a puszta = az Alföld) és ürességet (puszta = kopár, üres). Az ősz „rossz gazdaként” elfecsérelte, amit a nyár gyűjtött - és a tél már csak a „hült helyét” leli.

Képvilág és kulcsmotívumok

• A megszemélyesítés mint fő eszköz: a vers a természeti jelenségeket emberként ábrázolja: az ősz „gondatlan rosz gazda”, aki elfecsérli a nyár kincsét; a nap „rövidlátó / Már öregkorától”, ezért le kell hajolnia; a szelek „uralkodnak”, egyikük „nyargal / Szikrázó haraggal”. Ez a népies megszemélyesítés Petőfi tájlírájának jellegzetessége.
• A puszta kihalt képe: a nyári tájversek hemzsegő életképeivel (gulyás, ménes, délibáb) szemben itt a puszta üres és néma: „Mint befagyott tenger, olyan a sík határ.” Ez a hasonlat (a befagyott puszta = befagyott tenger) az Az Alföld „tengersík vidék” motívumát a tél szemszögéből ismétli meg.
• A néma csárda: a nyári tájversek zsúfolt csárdájával szemben itt még a csárdák is „ugyancsak hallgatnak”, a csaplár és a csaplárné alhat, mert „Hóval söpörték be a szelek az utat”. Az emberi élet nem eltűnik, hanem befelé húzódik: a jószág bent szénázik, a béres a küszöbön pipázik. A tél az embert is bezárja.
• A záró kép: a vers a lenyugvó nappal ér véget, amely „Mint kiűzött király országa széléről” néz vissza a földre, és „Leesik fejéről véres koronája”. Ez a királymetafora adja a vers komor, baljós zárlatát.
• Az évszak-kör: ha Az Alföld a nyári puszta, és A puszta, télen a téli puszta, akkor a két vers együtt a táj évszak-körét rajzolja meg - Petőfi az Alföld minden arcát meg akarja mutatni.

Műfaj, értelmezés

• Műfaja: leíró költemény (tájvers), erős megszemélyesítő képekkel.
• Alapgondolat: az Alföld nem csak nyáron szép - télen is megvan a maga sajátos, komor szépsége. A puszta minden évszakban a költő hazája. A vers rejtett politikai értelmezése: a „megdermedt” Magyarország hamarosan „kitavaszodik” (a forradalom küszöbén járunk).

8. A természeti kép fejlődése - összefoglaló ív

A fejlődés íve: programvers → festői kettősség → belső dráma → komor szimbólum. A négy vers együtt a Petőfi-féle tájlíra teljes spektrumát mutatja be.

9. Petőfi tájlírájának hatása és jelentősége

• Petőfi a magyar tájköltészet megújítója. Előtte a „szép” táj a hegyvidék volt (Berzsenyi, Kölcsey), Petőfi után az Alföld vált a magyar irodalom „alapértelmezett” tájává. Arany János, Jókai Mór, Mikszáth Kálmán és a későbbi alföldi irodalom (Tömörkény István, Móricz Zsigmond) mind Petőfi tájeszményéből indult ki.
• A népies realizmus a tájlírában azt jelenti, hogy a természetet nem allegorikusan (elvontan), hanem konkrét, érzékletes képekkel ábrázolja - úgy, ahogy a „nép” (az egyszerű alföldi ember) látja. Ez volt a 19. század közepének legnagyobb irodalmi újítása Magyarországon.
• A természet és a belső világ összekapcsolása különösen a Szeptember végén és A Tisza versekben figyelhető meg. Ez a romantikus költészet egyik alapelve: a táj nem díszlet, hanem a lélek tükre.
• Az érettségi szempontjából Petőfi tájlírája az egyik leggyakoribb tétel, mert egyszerre kell benne tájleíró technikákat elemezni, irodalomtörténeti kontextust adni és 2-3 verset konkrétan bemutatni.

10. Összefoglaló

• Petőfi Sándor (1823-1849) a magyar tájköltészet megújítója: az Alföldet tette a költészet központi tájává, a hegyvidékkel szemben.
• Három újítása: (1) új tájeszményt teremtett (Alföld > hegyek), (2) népies realizmussal írt (konkrét, érzékletes képek), (3) a tájat szimbólummá emelte (szabadság, otthon, magyarság).
• Az Alföld (1844) a programvers: „Mit nekem te zordon Kárpátoknak” - a puszta dicsérete, személyes vallomás a szülőföldhöz.
• A Tisza (1847) az idill és a dráma kettőssége: 11 versszak szelíd tájkép, két versszak esti tanyakép, majd az utolsó két versszakban az áradás. A Tisza a költő önarcképe: szelíd felszín, robbanékony mélység.
• Szeptember végén (1847, Koltó) az elégia: a természeti kép (ősz) a mulandóság tükre. Tragikus jóslat: Petőfi fiatalon hal meg, Júlia újra férjhez megy.
• A puszta, télen (1848) a téli Alföld: kihalt, néma, komor - még a csárdák is hallgatnak, az élet a tanyák falai közé húzódik. Rejtett politikai metafora a forradalom küszöbén.
• A négy vers együtt az Alföld teljes évszak-körét és a tájlíra teljes spektrumát mutatja be: programtól az elégiáig.
• Petőfi tájlírájának hatása: Arany János, Jókai Mór, a későbbi alföldi irodalom mind az ő tájeszményéből indult ki.

11. Kulcsfogalmak

• Tájlíra - olyan költészet, amelynek központi témája a természeti táj leírása és értelmezése.
• Népies realizmus - a nép nyelvén, érzékletes, konkrét képekkel történő valósághű ábrázolás. Petőfi tájlírájának és életképeinek jellegzetes stílusa.
• Leíró költemény - olyan vers, amely egy tájat, jelenséget vagy helyszínt részletesen leír (pl. Az Alföld, A puszta, télen).
• Elégia - gyászoló, bánatos, emlékező hangvételű vers (pl. Szeptember végén).
• Megszemélyesítés (perszonifikáció) - költői eszköz, amelyben természeti jelenségeket emberi tulajdonságokkal ruházunk fel (pl. A puszta, télen versben az ősz „gondatlan rosz gazda”, a lenyugvó nap pedig „kiűzött király”).
• Kontrasztszerkesztés - ellentétre épülő versszerkezet (pl. A Tiszában idill vs. áradás, Szeptember végénben virág vs. hó).
• Szendrey Júlia (1828-1868) - Petőfi felesége, a Szeptember végén címzettje. A költő halála után férjhez ment Horvát Árpádhoz (1850).
• Koltó - erdélyi település, ahol Petőfi és Szendrey Júlia a mézesheteiket töltötték a Teleki-kastélyban (1847 szeptembere).

12. Lehetséges vizsgakérdések és rövid válaszok

1. Miben újította meg Petőfi a magyar tájköltészetet?

Három dologban: (1) az Alföldet tette a költészet központi tájává a hegyvidék helyett, (2) népies realizmussal, érzékletes képekkel írt, (3) a tájat szimbólummá emelte (szabadság, otthon, magyarság). Az Alföld című vers (1844) nyitósorai - „Mit nekem te zordon Kárpátoknak” - programszerűen fogalmazzák meg ezt az újítást.

2. Hogyan épül fel A Tisza (1847) szerkezete, és miért fontos a kontrasztja?

A 15 versszakból 11 szelíd, idilli tájkép (alkonyi Tisza-part, tükröződő víz, naplemente), kettő az esti tanyán játszódik, ahol a költő még védelmébe veszi a „föld legjámborabb folyóját”, majd az utolsó kettőben jön a hirtelen fordulat: a Tisza kiárad, mindent rombol. Az idill és az áradás kontrasztja Petőfi önarcképeként is olvasható: a szelíd felszín alatt hatalmas erő lakik - a költő, aki hamarosan a forradalom vezéralakja lesz.

3. Miért tekintjük a Szeptember végén (1847) című verset „jósversnek”?

Mert a vers megjósolta Petőfi korai halálát és Szendrey Júlia újraházasodását. A „ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt” sor tragikusan beigazolódott: Petőfi 1849-ben 26 évesen halt meg, Júlia pedig 1850-ben férjhez ment Horvát Árpádhoz. A vers a boldog mézeshetek alatt született, mégis az elmúlás és a hűtlenség félelmét fogalmazza meg.

4. Mi az összefüggés Az Alföld és A puszta, télen című versek között?

A két vers az Alföld két arcát mutatja meg: Az Alföld (1844) a nyári, ragyogó puszta himnusza, A puszta, télen (1848) pedig a téli, kihalt, néma puszta képe. Együtt az évszak-kör két szélső pontját rajzolják meg. A téli vers szójátékkal indul: „puszta” = táj és „puszta” = üres - az Alföld télen igazán „puszta” (üres).

5. Hogyan jelenik meg a természet mint a lélek tükre a Szeptember végén versben?

A vers elején a természeti kép (lent virág, fent hó) az ifjúság és az öregedés metaforája: a költő 24 évesen a mulandóságra gondol. Az őszi táj a szerelem őszét is jelenti - a természet és a belső világ tökéletesen egymásra vetül. Ez a romantika alapelve: a táj nem díszlet, hanem a lélek állapotának tükörképe.

6. Milyen költői eszközöket használ Petőfi A puszta, télen versben?

A fő eszköz a megszemélyesítés: az ősz „gondatlan rosz gazda”, a nap öregkorától „rövidlátó”, a szelek „uralkodnak”, a lenyugvó nap pedig „kiűzött király”. Emellett kontrasztot alkalmaz (kint a puszta hidegsége - bent a tanya, ahol a jószág szénázik, a béres pipázik) és hasonlatot („Mint befagyott tenger, olyan a sík határ”). A szójáték is fontos: a „puszta” szó egyszerre jelent tájat és ürességet.

7. Miért mondják, hogy A Tisza Petőfi önarcképe?

Mert a Tisza kettős természete - szelíd felszín, hatalmas rejtett erő - tükrözi Petőfi jellemét. Az idilli, népies költő, aki „szelíd” tájverseket ír, valójában óriási indulati erőt hordoz magában, amely a forradalomban (1848) robban ki. Ahogy a Tisza kiáradva olyan lesz, „Mint az őrült, ki letépte láncát”, úgy Petőfi is mindent elsöprő személyiség volt.